Kedvenc fotelem mélyében lustán, puhán terpeszkedek, kezemben a tévé távirányítója. és ahogy kell, mereven nézem a képernyőt, mintha muszáj lenne.
Időnként megmozdulok, mert ujjaimmal meg-megnyomom valamelyik gombot. Folytatom a képernyőre tapadást.
Fiatalok futnak, kergetőznek, öregek kézen fogva sétálgatnak, táncosok karcsúra táncolják magukat. Nézni is fárasztó. nyomok is megint, tovább, tovább. Egy család vízparton rohangál a kutyájukkal, aztán labdát dobálnak neki....ez szörnyű. Én meg fáradt vagyok. Eltűnődök egy pillanatig, hogy honnan van hozzá energiájuk, és boldog semmit tevésem folytatom. Nyomok egyet megint a távirányítón, és látom, hogy egy nő, meg egy pasi Egyiptomban járnak, rácsodálkoznak dolgokra, sok kilométert sétálnak, hogy lássanak, ízleljenek mindent mi szemnek és szájnak ingere. nem mondom, szép, meg izgalmas...következő csatorna jön. Akciófilm, hm. Nem vagyok oda értük, nem szeretem az erőszakot, de azért kicsit bambulok rajta. Egyszer csak egy csapat símaszkos pali mintha gumiemberek lennének, úgy ugrálnak át magas kőfalakat, meg olyan hajlékonyak, hogy a szemem majdnem szemtengelyferdülést kap míg próbálom követni az ívet, amibe hajlanak. Most meg bunyóznak. Olyan gyorsak, hogy míg felfogom az egyik ütést, addigra már a negyedik pofont osztották ki. Á, ezt nem bírom. Keresek természetfilmet, ahol csend van, béke, nyugalom, és relaxálhatok is akár közbe. Pihenni akarok. Szórakozni. Na végre, csodálatos tenger, különböző élőlények úszkálnak benne, színek kavalkádja, lágy zene....ó, igen. Aztán feltűnik egy hajó, búvárok beöltözve sorban beugranak a tengerbe, és úsznak, úsznak, úsznak, a halakat simogatják, békés idilli kép. Oó, egy cápa közeledik, és a halak sebességre kapcsolva eliszkolnak, a búvárok gyorsan csapkodnak kezükkel és lábukkal, hogy fedezéket találjanak. Kamerát látok, aztán ahogy kell, egyre több cápa jön, és az egyik búvár beúszik közéjük, kezében a kamerával. Na, ez izgalmas, még mélyebbre bújok a fotel tágas ölébe. Várom, hátha átölel, hogy megnyugtasson. Csatornát váltok, főznek. Hú, de guszta, hú de szuper. Jó lenne megtudni hogy van az, hogy ami nekik 10 perc alatt meg van, az nekem másfél óra. Mindegy. Nyomok megint, kólát reklámoznak, vedelik liter számra. Hamburger hegyek kúsznak elém, miközben belém beszélik, hogy a 8 dkg kutymákolt ki tudja miből készült hamburger hús mennyire megéri nekem 400 ft-ért, mert milyen olcsó. Hmmm. Most egy 20 éves lány arról beszél, ha nem használná az x,y kozmetikumot, akkor ráncos lenne, narancsbőrös, a haja töredezett lenne, korpás, és már vagy a fele kihullott volna, és marhára büdös lenne, a hóna alatt legelő disznócsorda mindenkit zavar, a hüvelygombával meg minden rendben, mert csak megveszi, letekeri, bekeni, és láss csodát, már meg is gyógyult. Na, megyek innen...nyomok újra. Egy fülbevalós öreg fószer épp egy késre beszél rá, ami elvágja a paradicsomot, a répát, a vágódeszkát, az egész asztalos műhelyt feldarabolhatom vele. Elgondolkodom, ha a vágódeszkám is elvágja, az nem jó, mert akkor mi lesz a hagymával, min szeletelem fel. A legújabb mosópor reklámból megtudom, hogy az eddig forgalmazott legfehérebben mosó mosószer kamu volt, mert most aztán tényleg tuti fehérít a legújabb, és ha nem hordok magamnál egy bizonyos mosógélt, amit bármikor elő tudok kapni, akkor a blúzom kifakul, és felmosóronggyá fog nyúlni. Megyek tovább. Autóverseny...tovább, karate....tovább, boksz....nem tudom honnan van ennyi erő bennük az ütéshez, és a súlyos ökölcsapások elviseléséhez. Kezdek pipa lenni. Megint nyomok. Aztán csak nyomkodok, nyomkodok, újra, és újra.
Kikapcsolom, és döbbenten meredek a sötét képernyőre. Úristen, mit csinálok tulajdonképp? Nekem azt mondták, hogy ez a tévé nézés. De most döbbenek rá, hogy engem átvertek. Először is, ez koldulás a reklámok részéről. Tukmálás, házalás, kuncsorgás úgy elém tálalva, mintha szerencsém van, hogy ez, meg ez a termék ki lett fejlesztve, és vegyem megtiszteltetésnek, hogy megvehetem. De siessek, mert még elviszik az orrom elől. Megmondják mivel mossak, mivel takarítsak, mit egyek, mit nézzek, hova menjek, mivel fürödjek, mivel mossak fogat és hajat, stb. Még azt is, hogy ki a sztár, ki énekel jól, vagy sem, ki jó színész, s ki nem, melyik celebet imádjam, melyik ciki. Na ez sem jön be, mert ebbe sem engedek beleszólást. Majd én eldöntöm kit tartok jónak, szimpinek, s hogy milyen szinten. De ahhoz, hogy mindez a sok felesleges, és értékleten, egészségtelen lom, szer, kacat, kaja drágán hozzám kerüljön, magyarul palimadarat csináljanak belőlem, milyen sok pénzt fizetnek pszichológusoknak, komoly reklámszakembereknek, hogy hogyan adják el nívósan a szörnyű termékeiket. Sokan meg is veszik, virágzik az üzlet. De nem az én pénzemen! Majd én mondom meg mire van szükségem, és magam főzök, legalább nagyjából tudom mi van benne.
Csak hízok a fotel mélyén ahova általában nem egyedül megyek, hanem kísérőm egy tál szotyi, tökmag, csoki, sör, kóla, chips, aztán persze tálcán az ebéd, és a vacsora, közben ha még dohányzok is, akkor egy doboz cigi ( nem nassolok a valóságban, és nem bagózok). Miközben magam pusztítom, a szívem nem dolgoztatom, az ereim eltömítem, a tüdőm kátránnyal vonom be, nézem, hogy mások mit csinálnak, hol járnak....nézem, hogy mások élnek, szórakoznak.
Igen, nézem ahogy mások élnek. Én meg ezerrel megyek az urnafal felé. A felismerés végig cikázik bennem, és eldobom a távirányítót, amit persze még mindig a
kezemben tartottam, mert azt le nem teszem. Mágikus ereje van, és mágneses erővel vonzódik a kezemhez. Letusolok, átöltözök, sportcipő a lábra, és bezárom magam mögött az ajtót.
A levegőbe beleszippantok, és kocogva elindulok, hogy azt érezzem, én is élek. Időnként megállok lihegni, és mosolygok egy-egy barátságos emberre, vagy éppen szóba elegyedünk. Beszélgetés közben kiderül, hogy Hollandiába menne, de nem megy vele senki, és egyedül még sem olyan jó.
Megkérdezi, hogy vele tartanék-e, és én boldogan mondok igent. Telefonszám csere után már nem érzek semmilyen fáradtságot, fájdalmat. Frissen, boldogan szaladok tovább. Hazaérve nem a tévét kapcsolom be, hanem lázasan kezdem össze szedni a gondolataim, hogy mit is vigyek majd magammal egy hétre. Mire nagyjából összepakolok, letusolok, már késő este van. Lefekszem aludni. Meglepődve veszem tudomásul, hogy hosszú évek óta ez az első este amit nem tévénézéssel töltöttem. Nem is hiányzik. Gondolatban már Európa ékszerének szívében járok, ahol a tulipánok sora olyan egyenes, mintha vonalzóval húzták volna meg, ahol a lóistállón is csodaszép függöny van, ahol pompáznak a növények, ahol nincs elszáradt levél, nincs szemét, mocsok, ahol csak tisztaság van, ahol barátságosak az emberek. S persze a helybelieknek olcsóbb
a benzin és a gázolaj. Szívemben ezekkel az emlékekkel, s a rám váró holnappal alszom el.