Amikor segítség kellett, és kértem, megkaptam. Lehet, hogy véletlen. De mindig akkor jött, amikor kértem, s nagyon kellett. Hogy nem olyan formában ahogy szerettem volna?
Nem tudom, hogy csak véletlenek sorozata történt-e, de mindig akkor jött a segítség amikor szükségem volt rá. Mostani állapotom erre nagyon jó példa. Beképzelt voltam, lépten-nyomon dícsérgettek, olyan tulajdonságomért, ami nem az én érdemem. Hisz a külső a szüleimnek köszönhető. Ezt elvette Isten, mert anyu halála ezer évet öregített rajtam, de remélem lesz ez még jobb. Viszont adott helyette olyan erőt, és olyan útmutatást, ami sokkal többet ér.
De most a lényegre térek. Megismertem egy férfit, akibe szerelmes lettem, ráadásul pszichésen is ragaszkodtam hozzá. Súlyos. Harminhárom hónap után kitörtem, s azt mondtam: -Elég!!!! Összeszedtem a cókmókom és hazajöttem. Szenvedtem, a szakítást nagyon rosszul éltem meg, belehalt a lelkem. Legalább is akkor ezt éreztem. A szívem egy nagy darabját hagytam el. Nem tudtam mit kezdeni a gondolataimmal, a lelkemmel, az érzelmeimmel, és egyáltalán magammal. Vergődtem, nem tudtam aludni, nem bírtam lezárni. Gyötrődtem, hogy mi mért történt, stb. Nem találtam a választ, legalább is azt a választ, amit el tudtam volna fogadni. Kétségbe esésemben kerestem egy reiki tanfolyamot, elvégeztem az 1-et, és a 2-t. Nem segített, sőt, egyre idegesebb lettem, egyre feszültebb, mert nem értettem miért nem tudom magam kezelni. Pokoli hónapok teltek el így. Mondennap sírtam, percenként mondogattam a nevét hol imádattal, hol gyűlölettel. Úgy éreztem, hogy elvesztem, nem tudok mit kezdeni az egésszel, de már belefáradtam. Egy este a tükör elé álltam, és elkezdtem magam nézegetni, és hangosan úgy beszéltem a tükörképemmel, mintha a barátnőm lenne aki visszanéz rám. Kívül helyeztem magam az érzéseken, s csupán a puszta tényeket soroltam fel, s adtam tanácsot valójában magamnak. De most ez sem működött. Lefeküdtem, elvégeztem néhány mély légzést, s a kapcsolatunkat az elejétől mint egy filmet, a magam alkotta vásznon levetítettem, és végignéztem, hogy lássam a valóságot, olyannak lássam a szeretett őt, amilyen. Meg akartam érteni, hogy miért változott meg, illetve miért játszott velem szerepet. Nem működött ez sem. Az érzelmeim még ekkor is elvakítottak. De tudtam, hogy a szakítás jó ötlet volt. Rá telepedett az életemre. Az életem minden percére. Megfojtott. Mindeközben egyre mélyebbre merültem az önsajnálatban, a vergődésben, s rengeteg energiám emésztettem fel. Tudtam, hogy ezt a töménytelen elpocsékolt energiát arra kell használnom, hogy meggyógyítsam magam. Tehetetlen voltam, erőtlen. Ültem, és néztem magam elé. Nem érdekelt sem a tv, sem a könyv, semmi. Patakzó könnyekkel felkiáltottam: Istenem, ne hagyj el! Most segíts meg, most támogass, most nagy szükségem van rád! Kérlek, kérlek.....s ezt hajtogattam míg álomba merültem kimerülten, kétségbe esve, s most éreztem azt először életemben, hogy Isten nélkül senki vagyok, semmi vagyok. Másnap reggel ahogy szoktam, ébredés után
szomorúan felkeltem, s ahogy lábra álltam, egy szempillantás alatt lepörgött előttem a kapcsolat, az elmúlt idő, és minden a helyére került. Döbbenetemben csak annyit tudtam kinyögni, hogy:- kígyót melengettem a keblemen, ajkamra fagyott a szó. Minden hiányzó részlet egy pillanat alatt a helyére ugrott. Ekkor felhívtam őt mobilon, s hátulról mellbe taktikával rákérdeztem néhány dologra, s bizony a saját szavaival igazolta azokat az igazságokat, melyekre kb. másfél évet kellett várnom. Ez volt életem leghosszabb kínlódása. Érdekes módon mintha könnyebb lett volna a szívem, neki álltam kitakarítani, átpakolni, kidobni, majd elmentem a fodrászhoz, s a fenékig érő hajam csutka rövidre levágattam. Betértem egy ezoterikus boltba, vettem néhány feng shui kelléket, ezeket elhelyeztem. Este pedig a fotójával kezemben elbúcsúztam tőle,
elbúcsúztam a hozzá kötő érzelmektől, a jótól és rossztól egyaránt, aztán meggyújtottam a csap fölött, és mikor leégett, rányitottam a vizet, hogy az utolsó hamut is levigye, mossa ki az életemből. Elégedetten néztem körbe, minden szép volt, rendben volt, a könyvek is szép rendben kategorizálva....ekkor megláttam a Bibliát. Már többször nekikezdtem, de a Paradicsomban történtek után feladtam. Késztetést éreztem rá, hogy most tovább olvassam. De tudtam, ahhoz, hogy meg is értsem amit olvasok, ahhoz, hogy az üzenete elérjen hozzám, más könyvek segítségét kell igénybe vennem. Így aztán nekiálltam szorgalmasan olvasni, s
meglepődtem, hogy érdekel a téma. Majd néhány hét múlva belekezdtem a Bibliába, és simán olvastam végig az első betűtől az utolsóig. Ahogy haladtam előre, úgy éreztem testemben, lelkemben, agyamban a változást. Nem megtérésnek nevezném, hanem az életszemléletem változott. Kezdtem rálátni az életre, az emberekre, a szabad akaratra, a lehetőségekre melyek adottak, csak nem biztos, hogy észre is veszem, s ha igen, akkor sem biztos, hogy a jó úton indulok el. Egyre több olyan szituációt ismertem fel, ami az életemre jellemző volt, egyre több tanács állt a rendelkezésemre, s ezzel együtt azt éreztem, hogy nőtt a szabadságom. Tudom, hogy a Biblia szövege nem teljes, ettől hibás is, van ahol zavaros, mert időbeli felcserélések
vannak, sőt különböző a stílus is helyenként, de a lényeg meg van. Az a lényeg van meg, amire szükségem volt. Időnként imádkoztam is elalvás előtt, mai napig megteszem, de van amikor egyszerűen elfelejtem. De érdekes módon amikor bajban vagyok, nem felejtem el. A bevezetőmhöz visszatérve, kértem Istent, hogy vigyázzon anyura. Ne engedje, hogy szenvedjen. 2009. 06.14-én elhunyt. nem erre gondoltam. Ekkor kértem Istent, hogy vegye magához, vigyázzon rá, vigyázzon rám is, adjon erőt elviselni a fájdalmat, a bánatot. Mindent én intéztem, egyedül viseltem mindent, aláírtam, engedélyeztem, boncoltattam, hamvasztattam,
temettettem....és megnéztem őt. Kétszer is. Nem akartam elhinni, hogy meghalt. Látnom kellett, hogy biztos legyek benne. Még a patológián is azt vártam, hogy mosolyogva közlik, tévedés történt, visszavitték a tüdőosztályra, jól van, megerősödik, s vihetem haza. A porhüvelyt láttam. Ekkor tudatosult bennem a halál valódisága, jelenléte, elkerülhetetlensége. Álltam teste felett, néztem mosolyra igazított ajkát...arcán nem volt érzelem, nem volt fájdalom, nem volt béke, nem volt harag, nem volt semmi. Csak a csend, az iránta érzett szeretet és tisztelet volt jelen. Meg nem törtem volna ezt a csendet semmi kincsért. Csendben imádkoztam, s elengedtem.
Visszavonhatatlan volt az Ő távozása. Tudomásul vettem. Minden nap beszélek hozzá. Ez nekem megnyugtató. S hogy hallja,e? Mi élők nem tudhatjuk. De nem is kell tudnom. A lényeg, hogy nekem ez jó. Hálát mondtam Istennek, s mondok minden nap, hogy hihetetlen erőt adott akkor amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Visszagondolva is elképesztő, hogy mit bír az ember. A bajban micsoda erők összpontosulnak! Most a szememben a daganat. Kértem Istent, hogy vigyázzon rám, ezt sem így gondoltam. Ha nem csípi meg valami bogár a jobb szemem, akkor nem megyek szemészhez, ha nem megyek szemészhez, akkor nem tudok róla mai napig sem, hogy a bal szememben daganat van. Csak ki tudja mikor derült volna ki! Isten vigyázott rám,
mert segített, hogy kiderüljön, és vigyázott rám, hogy ne legyen rákos daganat. Jól tudom, hogy nekem is meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy minden rendben legyen. Meg is teszek. Már mától. De tudnom kell, hogy Isten velem van, hogy bírom szeretetét, hogy támogat. Szükségem van rá. A Bibliában azt olvastam, hogy Isten az élők Istene. Kérni kell, és megadatik. Hogy nem olyan formában ahogy én gondolom, ez Isten döntése, Isten tudja mi a jó nekem. Imáimban nem mondok nagymonológot, elég a Miatyánk, mert Isten mindent tud, mindent lát, Ő tudja szavak nélkül is mi a jó nekem. S ha nem ugyanarra gondolunk? Istené a végső döntés. De amíg engedi, addig segítek magamon, segítek másokon akik kérik, s legszívesebben az egész
világon segítenék. Minden élőlényen kell segíteni, az élő Bolygón is. Azt szoktam mondani, amikor Isten nevét említem, és furán néznek rám, hogy: -Mindegy minek nevezem, csupán egy fogalom, egy szó Isten megnevezése, nevezhetem Univerzumnak, Allahnak, értelmetlen hatajlinak, cserpikunak, minden esetben egy személyre gondolok. Nem a megnevezés a lényeg, hanem a Hit. Ha azt elhiszem, hogy egy tányér töltött káposzta elfogyasztása után jóllakottság érzetem lesz, már hiszek valamiben. Hit nélkül nem lehet létezni. Míg Hitem nem hagy el, nem vagyok magányos. Amikor elkezdtem a Bibliát olvasni, véletlen rátaláltam egy rádiócsatornára, melynek neve: Mária rádió . Budapesten az FM 94,2 MHz -en. Ez önkéntes alapon működő
csatorna, és pszichológiai témák is vannak. Segítséget, lelki támogatást adnak az Atyák, be is lehet telefonálni.A honlapjukon minden infó megtalálható.
